Az okinawa kobudo hasonló fejlődésen ment keresztül, mint a karate. Az eszközös harcművészetekre is jellemző, hogy titokban, napi használati eszközökkel gyakoroltak, mivel a fegyverek használata csupán a katonák és a nemesség kiváltsága volt. Okinawa szigete egy ütköző zóna volt állandó katonai konfliktusokkal, melyek az ott élőket önvédelemre késztette. Mindenki a napi használati eszközeit alakította tökéletes önvédelmi fegyverré. A halászoknál az evezőlapát ( eku ) és a csáklya ( nunti bo ) alakult fegyverré, míg a földműveseknél a cséphadaró ( nunchaku ) és a sarló ( kama ).

A fegyverekkel éjszakánként titokban gyakoroltak, céltudatosan a fegyveres támadók elleni hatásos fellépés céljával.
Minden tartománynak meg voltak a saját jellemző fegyvereik. Naha kikötőváros volta miatt a halászfegyverek, szigonyok, csákályák, evezőlapátok használatának mesterei és iskolái alakultak ki. A sziget szárazföldi részén pedig a mezőgazdaságban használatos eszközök, cséphadaró, sarló. Ezen fegyverek használata reményt adott a túlélésre, ezért generációról generációra gyakorolták napjainkig.

A kobudo a karate alapjain nyugvó eszközös önvédelmi rendszer. Okinawán akik karate mesterek voltak kézenfekvő módon a kobudo fegyverek mesterei is voltak és a karatéhoz hasonlóan egymásnak is átadták tudásukat. Így a következő generációk már egyre több fegyver mesterévé váltak.

Mára a kobudo már Okinawa kulturális kincseihez tartozik és a világ harcművészeti örökségének része.
Az egykori túlélés eszközei ma már az önkifejezés eszközeivé a kobudo pedig életmóddá vált.